Szeretnénk továbbra is dolgozni - Interjú Lieb-Nemes Zsolttal

A 2020-as év sajnos az elszegényedés éve volt - véli Lieb-Nemes Zsolt, a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet Szatmár megyei aligazgatója, ki az alábbi interjúban az idei esztendő eseményeit értékeli.

― Hogyan változtatta meg a szervezet ellátottainak az életét a világjárvány?

― Ahogy fokozatosan nehezedett a külső helyzet az év folyamán, úgy lett az ellátottaink számára is egyre nehezebb a élet. Mint tavasszal, most az év végén is a primér szükségletek kielégítése vált a legfontosabbá. Tavasszal, a vészhelyzet kihirdetése után jött az első leépítési hullám, amely a kedvezményezetteink egy részét, szüleit, családtagjait érintette. Év végére elfogytak a tartalékok, a nehezen összekuporgatott kicsi pénzek, megjelent ugyanaz a helyzet, mint tavasszal: a legalapvetőbb szükségletek kielégítése képezi a prioritást. A 2020-as év sajnos az elszegényedés éve volt. 

Az idősek is talajt vesztettek az év végére, mentálisan is. Az iskolások azzal, hogy újra hazakényszerültek, megint olyan kihívások elé állítottak minket, mint tavasszal. Úgy látom, ciklikusan ismétlődik az egész rendszer. 

― Mi lett volna idén, ha nem lett volna a Caritas?

― Én ezt szétbontanám rurális és urbánus környezetre. Rurális részen sajnos a válság is nagyobb pusztítást végzett. Míg rurális környezetben nekünk többnyire gyermekközpontjaink vannak, ahol inkább az anyagilag rászorulók vannak jelen, addig azt kell mondanunk, hogy itt nagyon sok család elveszítette egyik napról a másikra a minimális megélhetéshez szükséges bevételét. Itt, ha nem lettek volna segélycsomagosztások, gyermekekkel való foglalkozások, nem lett volna egyfajta közösségi munka is, nem biztos, hogy olyan konfliktusmentesen átvészelték volna ezek a közösségek ezt a periódust. Sokat jelentett a családoknak, hogy segítettünk a gyerekek oktatásában, a kapcsolattartásban az iskolával, tehát levettünk a vállukról egy terhet.

Városi szinten, főleg az első periódusban, amikor az idősek kijárása korlátozva volt, sokat számított az, hogy a Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatal és a Szociális Igazgatóság kezdeményezésére több civil szervezettel együtt elindult az időseket megsegítő akció, melyben mi is részt vállaltunk: bevásárlással, gyógyszerek kiváltásával, számlák intézésével. Ugyanakkor sokat segített a megyeközpontban az az új, európai uniós alapokból finanszírozott projektünk, melyet szintén a Polgármesteri Hivatallal és a Szociális Igazgatósággal közösen ültetünk gyakorlatba, melynek köszönhetően 65+-os, nehéz körülmények között élő szépkorúaknak tudunk házhoz szállítással élelmet biztosítani. Ez a válsághelyzet mutatta meg, milyen sok a kiszolgáltatott idős ember. Elöregedik a társadalom és betegedik is.

― Február óta irányítja a Caritas Szatmár megyei tevékenységét. Mire a legbüszkébb? 

― Amire a legbüszkébb vagyok, hogy megmaradt a 30 év. Hál’ istennek nagyok is vagyunk, erősek is vagyunk, motiváltak is vagyunk, szeretnénk továbbra is dolgozni.

― Mi az, ami a nehézségek ellenére is motiválja? 

― A felelősségtudat. 18 éve csatlakoztam a Caritas munkaközösségéhez. Az aligazgatói tisztség számomra egy új kihívás volt. Bizonyítani szerettem volna az új szerepkörben is, de nem így akartam! Ideálisan lett volna egy-másfél évem arra, hogy építkezzek, nem az állandó tűzoltás, ami történik. Fontos, hogy továbbra is működünk. Ha kedvezményezettekkel találkozom, mindig látom, hogy sokat segítünk rajtuk, hogy jól érzik magukat a központjainkban, látom, hogy a munkánknak van eredménye. Másrészt mindigis hajtott egy erős felelősségtudat a kollégák irányában is. Próbálom a helyzetből a maximálisat kihozni, hiszen minden egyes munkatárs mellett családok vannak, életek vannak, és ezekben a nehéz időkben szerintem ez a kötelessége egy vezetőnek, hogy az embereit próbálja meg biztonságban tudni. Nem biztos, hogy meg tudja tenni, ami viszont rajta múlik, azt meg kell tegye, kötelessége az, hogy ezt az egészet végigvigye.

― Hogyan látja a jövőt? 

― Ha reálisan akarjuk látni a helyzetet, számítanunk kell arra, hogy a jövő évet sem ússzuk meg bezárások nélkül. Viszont, a másik oldalról, kinyíltak új perspektívák. Látjuk, hogy a mobil étkezdének van jövője. Annyi eltérő fejlődésmenetű és fogyatékossággal élő gyermek van, hogy a rehabilitációs terápiának is van jövője. Egy lakóotthonnak fiatal sérültek számára – ennek is van jövője. Viszont a hagyományos, klasszikus gyermekközpontoknak nem lesz jövője így, ebben a formában, hanem csak akkor, hogyha a szemtől szemben történő foglalkozásokat időben ki tudjuk bővíteni az online térben zajló akkreditált aktivitásokkal. Most nekünk nagyon gyorsan kellene – állami szinten is – paradigmát váltani, hogy megfeleljünk a megváltozott elvárási rendszereknek. Ami világos: jövőre sem fogunk unatkozni, van teendő bőven. Ha egészségesek leszünk, odafigyelünk egymásra és összetartunk, mindig lesz megoldás.